Gyakran provokálom ki a szülőkből a kérdést: mikor és mennyit szabad hagyni a gyerkőcöt képernyő előtt ücsörögni? A televízió a gyermeknevelés központi kellékévé vált, sok családban nélkülözhetetlen a közös sorozatnézés, a délutáni showműsorok követése. A tv a szórakozás központi kiszolgáló egysége, minden konfigurációban: szülőknek és gyerekeknek, csak szülőknek, csak gyerekeknek.

A háttértelevíziózás sokakra megnyugtató hatást gyakorol. Dörmögjön, zúgjon, legyen valami, ami megtöri a monoton csendet, kell a zaj, különben félő, hogy magára marad az emberfia.
Ma már többnyire kevés a nappaliban elterpeszkedő plazmatévé mindehhez, praktikus okokból sok helyen az étkezőben, máshol a hálóban is van egy kiszolgáló egység, de már arról is hallottam, hogy neves író létére plazmát szereltetett a sarokkádas fürdőjébe. Kikapcsolódásképpen.
Nem a médium ellen szólok, hanem a ragadós, örvénylő virtuális massza ellen, melyet a legtöbb csatorna a nap huszonnégy órájában fáradt nézőire zúdít. Egyik ismerősöm állítása szerint a kishúga azért olyan ügyes leányzó, mert kisgyermek kora óta napi sok órában tévézett, mely fejlesztette intelligenciáját és formálta egyéniségét. A reklámok voltak a kedvencei: olyan lelkesen rázta rá a hátsófelét, hogy öröm volt nézni. Biztosan szerette a gyorsan váltakozó képek és hanghatások harmóniáját.
Sokan írtak már a televízió hatásairól, a dobd ki a tévét az ablakon nézőponttól a tedd le a gyereked tévézni, mert fejleszti álláspontig, sokféle érvelést volt alkalmunk megismerni. Az általános tévékritika helyett az egyes korosztályokra gyakorolt hatásáról fogok szólni.

Csecsemőkor

Hároméves kor előtt semmilyen mértékben nem ajánlott tévéztetni gyermekünket. Hat hónap és két év között érhető tetten azon érzékeny időszak, amikor a szimbólumalkotás révén képi formában jeleníti meg a környezetét, mikor a képekre még nem épülnek rá a fogalmak, és nincs elme, mi kontrollt gyakorolhatna a látottak felett. Ez az az időszak, melynek végére a csecsemő képessé válik arra, hogy különbséget tegyen a környezete és a saját érzései között. A képalkotás tehát teljes mértékben meghatározza a pszichét, és minden erőszakos hatás, mely ezt a folyamatot megtöri, negatívan hat erre az időszakra. A sugárzott műsorok gyorsan váltakozó képei nincsenek összhangban a csecsemő szimbólumalkotó világával. Nem tud különbséget tenni a virtuális valóság és a való világ között, ráadásul ebben az időszakban alapozódik meg az egész életét meghatározó érzelmi alapstruktúra. Ekkor formálódnak meg pszichéjének legmélyebb és legmeghatározóbb archetípusai: ettől az időszaktól függ a később érvényesülő érzelmi intelligenciája, pesszimista vagy optimista beállítódása. Ezalatt a másfél-két év alatt alakul ki az érzelmi alaptónus, mely az egész életének hangnemévé válik.
Ebben az időszakban a televízió, mint médium nem alkalmas arra, hogy jótékony eszköze legyen a gyermeknevelésnek.

Óvodáskor

A második életév után kezdődik el a fogalmakban való gondolkodás. A szimbólumalkotó csecsemő már nemcsak azt tudja, hogy a kimondott „apa” szó egy konkrét személyt jelöl, de azt is kezdi felfogni, hogy apák csoportjára is vonatkozik. A „vú-vú” hangutánzó szóval kezdetben csak a szomszéd kutyát jelöli, később általánosabban minden szőrös állatot, sőt a kimenést is vú-vú-val fogja jelezni. Ezt már nagyon korán megteszi, akár egy év előtt is, és ez már a fogalomhasználat előhírnökeként tekinthető, hiszen nemcsak egy konkrét valamire használja a szót, hanem több jelenségre és több élőlényre is.
Az általános szóhasználatot követi a letisztulás fázisa, amikor képes differenciálni a szimbólumok között, és egyre több külső jelenségre használ valamilyen hangsort annak jelölésére. Amikor a szimbólumképzés eléri a kritikus küszöböt, a nagy mennyiségből minőségbeli ugrás következik, és képessé válik arra, hogy szimbólumait kategorizálja. A vú-vú egyre inkább csak a szőrös állaokra, majd csak a négylábuakra, és azon belül is csak az ugató hangot kiadó ebekre lesz értelmezett. A szülők megerősítései révén lassan kialakul egy belső taxonómia, mely rendszerbe foglalja az ismert jelenségeket.
A fogalomhasználat révén a kisgyermek már sokkal többet képes felfogni a világból, mint egy csecsemő. Gyakorlatilag a fogalmi gondolkodás révén alakul ki az elme, mely fokozatosan egyre nagyobb kontrollt képes gyakorolni az ösztön- és érzelmi késztetések felett. Körülbelül két éves kor a vízválasztó ebben a tekintetben, ettől a ponttól gyermekünknek egyre nagyobb igénye lesz arra, hogy meghúzza az külső-belső világ határait. A fogalmi én kialakulásával egyidőben a határok érzékelése is kulcsfontosságú lesz. Ezt az időszakot szokás dackorszaknak hívni, dedünk újra és újra feszegeti a vélt határokat, hogy tisztán érezze a teret, melyben megnyilvánulhat. Ebben az időszakban a szülőknek mindenekelőtt kitartásra és következetességre van szükségük.
Három éves kor körül már lehet létjogosultsága az irányított tévézésnek. Elsősorban olyan mesefilmeket érdemes sugározni, melyben csak nagyon ritkán vannak képvágások, egyszerű vonalvezetéssel megrajzolt figurák nagyon primitív és rövid jeleneteket játszanak el. A Lolka és Bolka klasszikus példája ennek. Sem a Minimaxon, sem más gyermekcsatornán nem fogunk olyan mesefilmeket látni, mely harmonikusan hatna a gyermek pszichéjére, legyen az óvodás, vagy kisiskolás korban.
Egyes kutatások szerint hiperaktív gyermekekre jó hatással van a tévézés. Ha túl van pörögve a négyéves gyerkőcünk, nyugodtan tegyük le egy kicsit Lolkabolkázni. Vegyük figyelembe azt, hogy mennyi időt képes figyelni egyhuzamban: ne vigyük túlzásba a dolgot.
Az ebben a korban nézett rajzfilm legyen:

1. Egyszerű vonalvezetésű,
2. Ritka vágással, statikus képekkel kísért,
3. Minimál történetiséggel ellátott,
4. Rövid (max. 10-15 perc)

Azok a szülők, akik Tom és Jerry-t nézetnek a dedükkel, és lelkendezve állapítják meg, hogy a gyermek lecövekelve nézi a képeket, azaz érti és élvezi a sugárzott tartalmakat, egyszerűen félreértik a helyzetet. Nem a történet, hanem a túlcizellált kivitelezés ragadja meg a gyermeket, és ez nem az intelligenciára utal, mint ahogyan a szülők látni vélik, hanem egy természetes képi orientálódásra. Ne akarjuk, hogy négyéves gyermekünk hatéves mentális szinten legyen. Hagyjuk, hogy élje meg gyermekkorát a lehető legteljesebben, ne akarjunk korafelnőttet csinálni belőle. Nyugodjunk meg, gyermekünk tehetséges, és meg fogja állni a helyét a világban: nem kell túlpörgetnünk és koraérettnek tituláljuk ahhoz, hogy szuperzseni legyen belőle.

Kisiskoláskor

A hetedik életév tájékán gyermekünk éretté válik arra, hogy mentális énjét újabb pszichés burokkal egészítse ki. A születését követő első hat hónapban a testi én, két éves koráig a lelki-érzelmi én, hét esztendős koráig a mentális én (ego), tizenegy éves koráig pedig a szociális én bontakozik ki. Kisiskolás korban a gyermek képessé válik arra, hogy beleélje magát más személyek helyzetébe, egyre aktívabban és tudatosabban vesz részt a csoportos életben. Egyéni preferenciái mentén válogatja meg barátait, és igyekszik jó és rossz kategóriák mentén egyfajta erkölcsi rendet felállítani.
Ebben a korban különösen oda kell figyelnünk arra, hogy gyermekeink ne szürcsöljék az erkölcsmentes övezetben készült szókimondó filmeket. Ráérnek kamaszkorban találkozni a formabontó világgal, most sokkal inkább egy stabil alapokon nyugvó, lehetőleg követhető etikával alátámasztott történetekre van szüksége.

Ajánlott irodalom

1. Ranschburg Jenő: Áldás vagy átok