Beteg a barátom. Mit tegyek?

Nem akarunk zavarni, hagyjuk, hogy kiheverje a fájdalmat, nem tolakodunk. Tapintatosan nem zaklatjuk idétlen kérdéseinkkel, de tulajdonképpen gőzünk nincs, hogy mi történik Vele. Kivonjuk magunkat a látóköréből, segítünk neki abban, hogy tényleg magára maradjon.

Ez a legjellemzőbb hozzáállás, de véleményem szerint nem a legoptimálisabb. Cikkemben felvázolom a gyász fázisait és kísérletet teszek arra, hogy támpontokkal szolgáljak a segítő szándékú barátnak/hozzátartozónak.
Hasonló kálvárián megy át az a személy, aki elvesztette közeli hozzátartozóját és az, akinek egy komolyabb betegséggel kell megküzdenie, mely hosszú távon próbára teszi erejét és optimizmusát. Természetesen nincs recept: mindannyian másképpen dolgozzuk fel életünk ezen rendkívül megterhelő élményeit. Van azonban egy jellemző útvonal, melyet így vagy úgy a legtöbb szenvedő alany végigjár.

Lelki veszteség

Afterlife

Mind a gyász, mind a betegség lelki értelemben veszteséget jelent. Ez a közös nevező, mely a jellemző fázisokat is meghatározza. Mindkét élmény irracionális útvonalat követ: hiába diktálja az ész, hogy mi a teendő, ha az érzelmi átélést a tudattalan történései határozzák meg. Az édesanya / élettárs / testvér távozásával lelki történéseink meghatározó projekciós felületei szünnek meg létezni számunkra. Magunkra maradunk a semmiben lógó érzésgumókkal, melynek lenyelése és újboli kibocsátása rendkívül leterhelő és nehéz folyamat. A betegség esetén szembesülnünk kell azzal, hogy meglehetősen törékeny talajon állunk. Jövőképünk egy csapásra átértékelődik: amit fontosnak tartottunk jelentéktelenné válik, ami jelentéktelennek tűnt, életünk alapelemévé lesz.

 

A hozzáállás

A krízishelyzet nyomán emberünk szemében önkéntelenül is átértékelődik a múlt, a jelen és a jövő, de ezzel együtt az emberi kapcsolatai is. Barátai két részre tagozódnak ezáltal: támogatók és érdektelenek csoportjára.
Néhány évvel ezelőtt pedagógusként tevékenykedtem egy oktatási intézményben, ahol egy igen kedves kolléganőm elvesztette velem egykorú fiát. Emberünk összeroppant a veszteség súlya alatt, ennek ellenére nem voltam képes egy szót, egy mondatot mondani neki, hogy sajnálom, részvétem, melletted állok. A veszteséget követően egy fél évre rá találkoztam vele. Az iskolában történt változásokat mutatta be apácafeketében, s kedvesen magyarázta, hogy milyen gyógypedagógiai és egyéb változásokat vezettek be az elmúlt időszakban. Jólnevelt fiúcskaként, hátratett kézzel érdeklődtem semleges témákról, majd egy fél óra témázgatás után búcsút vettem tőle anélkül, hogy egy szót is ejtettem volna az eseményről. Rettenetesen szégyelltem magam. Igazságtalannak tartottam, hogy velem egykorú fia halott és én orcátlanul élek, sőt, jól vagyok. Hallgattam, és megpróbáltam részvétteljesen nézni, mint egy idióta. Az érdektelen szavak mögött végig ott volt a kimondatlan fájdalom, melyet nem voltam hajlandó tudomásul venni. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy tudom, hogy mi történt és melletted vagyok, számíthatsz rám.

Hárítás / tagadás

Afterlife

Időre van szükség, hogy feldolgozzuk az információt, hogy rákos daganatban szenvedünk, hogy elhunyt a Személy, aki létünk egyik alapelemét jelentette. Betegség esetén az első fázisban jellemzően bagatelizáljuk a problémát: semmiség, egy-kettőre megoldódik, néhány nap és minden a régi lesz. Gyász esetén ez az a fázis, amikor még nem is értjük igazán, hogy mi történt. Projekcióink még élnek, mert nem szembesültünk igazán a ténnyel: szerettünk nincs többé.
Az első fázis pszichénk integritásának megőrzését szolgálja. Időre van szükség, hogy ráhangolódjunk a krízishelyzetre, melynek nyomán életünk radikális változáson megy át. A változást tőlünk független események irányítják, merre rendszerint nem áll módunkban felkészülni: a váratlan élmény súlya alatt félő, hogy szétesünk apró részekre, melyet soha többé nem tudunk összerántani.
Normális esetben pszichénknek van egy egészséges védekező mechanizmusa, mely tompítja és időben elviselhető intervallumra nyújtja a fájdalmat, melyet átélni kényszerülünk.
Mit tehet egy barát ilyenkor? Hagyjuk, hogy az énvédelmi mechanizmusok ellássák feladatukat. Reagáljunk a humorra, de ne ragozzuk túl, alapvetően bíztassuk, hogy minden rendben lesz, de ne erőszakoljuk meg idióta optimizmusunkkal. Egyszerűen legyünk mellette. Szóban, hallgatásban, fizikailag. Tükrözzünk, tompítsunk és várjunk.
Rendkívül jellemző hozzáállás, hogy az egyébként jóbarát visszavonul és nem zaklatja a krízishelyzetben lévő alanyt. Látszólag valóban egyedül akar lenni, hiszen az a lelki fájdalom, melyet átélni kényszerül magánügy: nem tartozik senkire. Ezt a tényt azonban a jóbarátok rendszerint ügyetlenül félreértelmezik, úgy ítélik meg, hogy érdeklődésükkel tolakodnának, jelenlétükkel zaklatnák az embert, ki oly kedves nekik. Éppen ezért inkább nem is hívják napokig, esetleg benyögnek egy „bármiben segíthetek, szóljál”-t, melynek az adott helyzetben semmilyen tartalma nincs.
A veszteségélmény barátunk középponti élményévé lesz. Minden egyéb árnyékba kerül, a prioritások a krízishelyzet időszakára átszerveződnek, minek következtében nem tud megfelelni a hétköznap elvárásainak. A jóbarát pontosan ezen hézag kitöltésében tud segíteni: fel kell ismernünk azt, hogy példának okáért milyen adminisztrációs ügyeket kell a gyász/betegség kapcsán elintézni, milyen családi/munkahelyi problémákban tudunk segíteni.
A bármiben segíthetek... kezdetű mondat helyett gondoljuk át, hogy milyen problémákkal kell megküzdenie ezen nehéz időszakban, melyet akár részlegesen is, de magadravállalhatsz! Mondjuk neki azt, hogy „átveszem erre az időszakra ezt a feladatot”, „engedd meg, hogy elvigyelek a hivatali dolgokat elintézni”, „elkísérlek a kórházba”, „jelezd, ha X Y-t ide vagy oda elvihetem” stb. stb.

2. Miért pont én/ő?

Afterlife

A második fázisban emberünk felfogja a veszteség súlyát. Rendkívül mély érzelmi sokkot kell átélnie, melyből nem látszik a kiút, s mely alapjaiban rendíti meg lelkét. Miért pont velem történik mindez? Mit csináltam rosszul, hogy ezt a büntetést kell elszenvednem? Miért pont őt kell elvesztenem? Miért hagyott itt?
A kérdésekre nehéz választ találni. A vádaskodástól a bűntudatig, számos fel nem dolgozott lelki komplexus teret kap ebben a szakaszban. Rendkívül fontos, hogy sokat beszéljen, kommunikáljon, meséljen és meséljen emberünk. Újra és újra át kell gondolnia, hogy mi történt és ez miként befolyásolja életét. Ha mellette állunk és tükrözzük állapotát, rendkívüli segítség lehetünk abban, hogy kimondja a kimondhatatlant. Ebben a fázisban az agyonragozott bíztató szó felesleges, sőt terhelő lehet. Nyilván nem arról van szó, hogy tegyünk rá még egy lapáttal a fájdalmára, de bíztassuk, hogy kimondja azt. Az extravertált emberek jobb helyzetben vannak: alaptermészetükből adódóan könnyebben megnyílnak és mesélnek fájdalmukról. Az introvertáltak esetén olykor elég, ha csak mellette ülünk szótlan. Legyünk ott, amikor lehet, biztosítsuk emberünket arról, hogy Vele vagyunk fájdalmában.
A bűntudattal / váddal nagyon nehéz megküzdeni. Betegség esetén nagyon gyakran megjelenik az önmarcangolás, halál esetén pedig a vádaskodás, hogy itthagyott, elhagyott az, kire a legnagyobb szüksége volt.

3. Rezignáció

Afterlife

A gyász/betegség következő szakasza az ürességélménnyel kapcsolatos. Magunkra maradtunk, szerettünk elhagyott, milyen értelme lehet létünknek ilyen körülmények között? Hogyan lehet elviselni a hónapokig tartó kemoterápiát, melynek során valóságos zombivá degradálódik testünk? Ebben a szakaszban a kérdésekre adott válasz: sehogy. Emberünk magára maradt: jövője megszűnt létezni, jelene múltjának árnyékában vegetál.
Ez az igazi mélypont: küzdelemmentes övezetben, egykedvű beletörődésben, a halál árnyékában ücsörög. Ez az a fázis, amikor lassan-lassan életerőt kell csöpögtetnünk barátunk halódó vénájába. Anélkül, hogy lerohannánk és megerőszakolnánk optimista hozzáállásunkkal, egyszerűen próbáljuk meg felhívni figyelmét a külvilág dolgaira.
Emberünk lassan fel fogja építeni az új életét, ehhez azonban segítségre van szüksége. A jóbarát ilyenkor igazi közvetítővé lesz a külvilág és közte. A feladat: áthidalni az átjárhatatlannak tűnő elszigeteltséget.

4. Megküzdés

Afterlife

Körvonalazódnak az új élet játékszabályai. Ennek megfelelően új célok és vágyak kapnak teret. Emberünk úgy tűnik, hogy visszatalált a hétköznapokba: ellátja feladatait és teljes értékű életet él. A veszteségélmény új mélységdimenzióval ajándékozta meg lelkét: azon veszi észre magát, hogy az aluljáróban ücsörgő koldusnak pénzt ad, jóllehet valamikor szidta magában amiért nem dolgozik, mint minden normális állampolgár. Észreveszi, hogy pénzt gyűjtenek az ötéves kisfiú életmentő műtétéhez, és összekaparja az utolsó ötszázforintosát a pénztárcájából.

Összegzés

A betegség/gyász végső értelme, hogy teljesebb emberré váljunk. Ha meg tudunk küzdeni a fájdalommal és megértjük a krízishelyzet üzenetét, alapjaiban változik meg létünk. A halál elkerülhetetlen. Nem az a kérdés, hogy miként élhetjük túl, hanem az, hogy az előtte lévő időszakot miként tehetjük teljesebbé. Ehhez látni kell az igazi értékeket, a prioritásokat, melyek mentén teljes értékű emberré válhatunk.
Barátunk veszteségélménye fölött nem szabad szemethunynunk. Legyünk mellette, biztosítsuk támogatásunkról azáltal, hogy látjuk és értjük, hogy mit kell átélnie. Ne felejtsük el, hogy krízishelyzetben az idő összepréselődik: barátunk egy nap alatt egy év élményét kényszerül átélnie. Ennek megfelelően ha naponta jelentkezünk, évente jelentkezünk. Gondoljuk át: ennek fényében tolakodásnak minősül érdeklődésünk? Ha továbbra is kétségeink vannak, gondoljunk arra, hogy legfennebb nem válaszol hívásunkra, ha nem akar. Az érdektelenségnél nincs fájóbb ebben a helyzetben!

Illusztrációk

  • Jonathan Clark: After Life, http://www.afterlifeseasons.com/

Új hozzászólás

Hozzászólások

Nagyon kényes témához nyúltál, magamra ismertem amikor a kolléga esetét említetted, aki elvesztette a fiát. Valahányszor találkozom velük, szinte szégyellem, hogy nekem van egy egészséges kisbabám, mert rögtön az jut eszembe, hogy nekik nincs többé fiuk, számomra ők örökre elsősorban azok a szülők maradnak, akik elvesztették a gyermeküket, és csak azután emberek, kollégák.

Mondhatnám, hogy véletlenül találtam idem, ha hinnék a véletlenben.
Két hete halt meg egy egyetemi barátnőm mellrákban, ötéves kislányt hagyva félárván. Bár a férjét nem ismerem jól, és bár én is mondtam, hogy "ha bármiben segíthetek...", tőled sokkal inkább kaptam támpontot ahhoz, hogy mit is lehetne tennem, mint eddig bármilyen forrásból. Köszönöm.
Ami érdekelne: gondolom, a különböző fázisok más és más hosszúságúak, az illetőtől függően. Hogyan tudom megállapítani (ha ritkán beszélünk/találkozunk), hog yéppen hol tart? Ha nagyon idióta a kérdés, mondd meg nyugodtan...

Hát ez nagyon szörnyű helyzet. Nehéz kérdés, mert a fázisok sem törvényszerűek, azaz ez csak az elmélet, a gyakorlat nagyon különbözhet. Ha ritkán beszéltek, akkor nehéz dolgod lesz, hiszen nagyon kevés rálátással bírsz a lelki állapotára.

Két hét alatt vélhetőleg az első és második fázis között vergődik a magára maradt fél. Az erőt számára az anya nélkül maradt gyermek fölötti gondoskodás jelentheti. Pontosan ez az a zóna, ahol talán a leginkább segíthetsz, a bármiben segíthetek... kezdetű mondat helyett esetleg erre vonatkozóan kezdeményezhetsz!

Van egy igen kedves kollégám, aki elvesztette párját, és magára maradt kisgyermekével. Rendkívüli érzékenységgel megáldott nő, meggyőződésem, hogy a veszteségélmény olyan empátiával ajándékozta meg, ami csak keveseknek adatik meg. Állítása szerint az a tudat tartotta életben, hogy van egy gyermek, akiért felelősséggel tartozik, akit fel kell nevelnie, s aki miatt nem omolhat össze. Sikerült Neki, és sikerülnie kell a magára maradt férjnek is!
Ha további kérdéseid vannak, írj nyugodtan!

Köszönöm!
Én is pont a gyerekkel kapcsolatos dolgokra gondoltam, hiszen ehhez "értek" (na jó, ez túlzás, de van négy).
Viszont akkor nem fogom vissza magam, és felemelem a telefont.
Köszönöm.

Ha nem emeled fel a telefont, soha nem tudod meg, hogy segíthettél volna-e. Ha felemeled, legfennebb elutasításban lesz részed, egyébként pedig esélyt adsz annak, hogy több legyél egy részvéttel teli, ám passzív felebarátnál.

Elterjedt a nézet, miszerint az olyan nehéz helyzetekkel, mint a gyász, vagy súlyos betegség, csak a szenvedő alany tud megbírkózni egyedül. Bizonyára így van, azzal viszont nem értek egyet, hogy nem lehet segíteni ezeken az embereken. Magam is tapasztaltam, hogy rendkívül sokat jelentett lányunk betegségekor a barátaink, rokonaink, ismerőseink részéről jövő támogatás. Nincs ez másképpen a gyász esetén sem.

Bocs, hogy offolok,
Jan 23-án Friderikusz csodatudósa beszélt egy pszichológiai elméletről, miszerint háromezer évvel ezelőtt a két agyfélteke még annyira nem tudott együtműködni, hogy amikor a jobbfélteke átszólt a balnak ötletet adva, azt a bal félteke úgy fogta fel, hogy egy Isten szólt hozzá. Ezt én hihetetlenül primitív elképzelésnek tartom, de mivel nem vagyok szakember sok szavam nem lehet a témában. Nem volna kedved erről irni valamit amiben szétszeded egy kicsit? Megpróbálom belinkelni az adást, az 55. perc után beszél a dologról.
mms://on.line.hu/friderikusz_100/fm20070123_100.wmv

Ezek szerint sikerült, csak a beküldött hozzászólás után nem tölti le megint az oldalt és azt az írója nem látja.

Szia, azon töprengtem eme írás kapcsán, hogy ugye akkor hal meg valaki a számunkra, ha erről szóban vagy írásban értesítenek (és végül így van ez a születéssel is). Hogy nem azért olyan súlyosan nehéz-e beszélni mindezekről. Akik nincsenek. Mert minden mondattal megerősítjük, hogy már nem is lesznek.
emlékszem, még nem voltma tíz, mikor anyám egy koszos lépcsőházban elbőgte magát. És rákérdeztünk, hogy akkor baj van? Hogy kivel? Hogy Apuval? Hogy beteg? Hogy meghalt? És ő egyetlen szót sem tudott mondani, csak bólogatott. Lassan 30 éve volt, de emlékszem a csendjére is.

nagyon találó és jó cikk...
egy apró elgépelés azt hiszem: extravertált

Tényleg nagyon jó cikk, segítségnyújtás céljából valamilyen szinten "örülök" hogy rátaláltam. Tegnap barátnőm elvesztette szerelmét, saját kezével vetett véget életének. Mindössze 19 éves volt, a barátnőm is annyi. Családi, baráti körben mindenki leblokkolt. Mindannyian mellette állunk, természetesen nem hagyjuk egyedül, szeretnénk segíteni. Valahol tehetetlennek érzem magam állapota láttán, de nagyon szeretném hogy szerettei segítsége folytán újra talpra álhasson az egyik legfontosabb ember az életemben.

Kedves Nóra, ajánlom figyelmedbe Polcz Alaine munkásságát! Sokat segíthet abban, hogy segíthess a barátnődön. Köszönöm a hozzászólásod, a barátnődnek pedig kitartást és erőt kívánok az elkövetkezendő időszakban!

Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája - rendkívüli olvasmány, ajánlom mindenkinek!
Idézet az előszóból:

Saját, sokáig feldolgozatlan gyermekkori veszteségélményem késztetett arra, hogy a veszteség, a halál és a gyász egyéni és társadalmi megéléséről írjak. Tapasztalataim és beszélgetéseim során egyre nőtt bennem a kétség ezen "élmények" valóságos "megélését" illetően. Úgy tűnik számomra, hogy veszteségeinket, érintse akár egzisztenciánkat, kapcsolatainkat, jelentse akár egyes szerepeink, tevékenységeink, eszméink, lehetőségeink elvesztését, jelentsen bármit, ami veszélyezteti "egész"-ségünket, nehezen tűrjük meg az életünkben és igyekszünk őket minél gyorsabban pótolni és elfelejteni. Így gyakran nem engedjük meg magunknak és másoknak sem, hogy meggyászoljuk "apró halálainkat". E tiltások azonban még tragikusabbá teszik első találkozásunkat a végleges veszteséggel, a halállal. Mások halála a lelki megrázkódtatáson kívül azért is szorongáskeltő, mert figyelmeztet saját halandóságunkra, amint óhatatlanul felidézi az aesopusi mese ismert sorát: "ha más néven is, rólad szól a mese".

Sajnos saját tapasztalattal szólgálhatok.
Párom 2 évvel ezelött rákos lett, mint égből a villámcsapás olyan volt ez nekünk. Végig szenvedtük a kemóterápiát a szenvedést a folyamatos rosszulléteket éjszakákon át őt figyeltem, hogy nehogy baj legyen és mindig készen legyek ha azonnali segítség kell, egy percre sem adtuk fel, küzdeni kellett az életért mai napig is mellette állok jóban rosszban, és segítem ahogy tudom! Folyamatos kontrolokra járunk szerencsére az eredmények jók, de mindketten tudjuk, hogy a rák az gyógyíthatatlan betegség, ezért figyelni kell minden apró jelre. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy segítse a hozzátartozóját, ne hagyja magára egy idő után nem kell kérdezni, hogy hogy van mert látod rajta, látod az arckifejezésén, látod a gondolatait, legalábbis én így vagyok vele. Mindvégig mellette állok míg a halál el nem választ tőle!!!!!
Köszönöm, hogy megoszthattam veletek a sorsomat ( sorsunkat )
Barbara

Kedves Barbara,
nagyon nehéz időszakon vagytok túl! Több barátom is van, akit rákosnak diagnosztizáltak, s aki kigyógyult a betegségéből.
A rák sok esetben gyógyítható, de abban igazad van, hogy figyelni kell a jelekre, mert a gyors reakció életmentő lehet.
Köszönöm hozzászólásodat!

Ajánlom mindenkinek Ken Wilber: Áldás és állhatatosság c. művét. A transzperszonális pszichológia meghatározó alakja, Wilber a nyolcvanas években megismerkedik Treyával, kit négy hónap együttlét után feleségül vesz. A nászút előtt fedezik fel Treya rosszindulatú emlőrákját, és ezennel kezdetét veszi az öt évet tartó ámokfutás.
Rendkívül érett módon viszonyulnak a problémához, próbálkoznak gyakorlatilag mindennel, az ortodox orvosi kezelés mellett nagyon precíz és jól átgondolt stratégia mentén igyekeznek megküzdeni a kórral és a nyavalyával.
Egyértelműen ez a legjobb könyv, amit ajánlani tudok mindenkinek ebben a témában!

Nincs egy hete, hogy megtudtam, életem első szerelme életét vesztette. Nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. Az életünk már régen külön utakon jár, férjhez mentem, gyerekeim születtek, de most mindent másképpen látok. Jönnek a "Mi lett volna ha..." gondolatok. Hogy milyen jó is volt mellette, és hogy mostmár biztosan soha többé nem lehetünk együtt... Ezek sosem jutottak eddig az eszembe, de most úgy érzem, mintha még halála előtt is szoros szálak fűztek volna minket össze.

Máig emlékszem a zavaromra. Azt gondoltam, a gyász lecsengése észrevétlen elapadás, ahogyan egy felbuzogó víz lassan elszivárog a környező réseken, beivódik a földbe, maga mögött hagyva még a nedves nyomait.

Szabadulás katapulttal