A halál pszichológiája – II. A lélegzés öröme

breathTavaszi éjszaka volt. Pizsamában róttam Kolozsvár Monostor negyedének macskaköves utcáját. Egyedül. Akkor még nem tudtam, hogy a vélt halálos kór helyett a lassan kialakuló asztmás tünetek hátterében az atkaürülékre való érzékenységem húzódik meg.

Minden normáis ember tonnaszám szívja gond nélkül ezen undorító állat végtermékét, anélkül, hogy akár egyet köhintene. Ezzel szemben valahányszor beesteledett és nyugovóra hajtottam fejem, néhány perc leforgása alatt éreztem, hogy kevés az oxigén, szorítanak a falak, mennem kell...
Ezt követően rendszerint az utcán landoltam. Csöndesen róttam a köröket megtermett betonotthonunk körül, s irigykedve bámultam a sötét ablakokat: elképesztő, hogy tömegek élnek úgy, hogy nem értékelik a lélegzés örömét!

Kamaszként gyakran hajtogattam, hogy zombi vagyok, élettelen tárgy. A szenvedély az egyedüli erő, mely képes ebből kiszakítani órákra, olykor napokra. Hullákból szerveződő társadalomban élünk, olykor felébredünk néhány percre, majd rögtön visszazuhanunk sötét hétköznapjainkba.
A tartós felébredéshez szenvedélyre van szükség. Arra, hogy felismerjük és megéljük a lét örömét. Kazantzakis szavaival élve "miért nem úgy távozik, mint egy vendég, aki jóllakott az élet terített asztalánál?".

Ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy szembenézhet a halálával és azután úgy élje meg az életét, mint "a lehetőségek lehetőségét" a halált pedig mint a "további lehetőségek végét", akkor megérti, hogy esélyei csak addig vannak – az életén csak addig változtathat, és nem tovább – amíg él, amíg el nem érkezik az utolsó pillanat. Ha valaki ma este meghal, a holnapok céljai és ígéretei (eleve) halvaszületettek (Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia, 132. old).

Új hozzászólás

Hozzászólások

Miért kellenek lehetőségek az élethez, kellenek?
a lehetőség ahhoz kell, hogy minél teljesebb életet éljünk.